Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


aldous huxley-az észlelés kapui

2009.02.12

Az észlelés kapui

Ludwig Lewin, német farmakológus, 1886-ban tette közzé az első módszeres tanulmányt arról a kaktuszról, amelyet később róla neveztek el. Az Anhalonium lewinii addig ismeretlen volt a tudomány előtt, de primitív vallások gyakorlói, a mexikói indiánok és Délnyugat-Amerika népei már időtlen idők óta jó barátságban voltak vele. Tulajdonképpen sokkal több volt ez, mint barátság. Az Újvilágba látogató első spanyolok szavaival élve: "(a bennszülöttek) egy peyotlnak nevezett gyökeret esznek, melyet úgy tisztelnek, mintha valamiféle istenség volna".

Az, hogy miért is tisztelték istenként ezt a gyökeret, akkor vált nyilvánvalóvá, amikor olyan kiváló pszichológusok, mint Jaensch, Havelock Ellis és Weir Mitchell kísérletezni kezdtek a peyotl hatóanyagával, a meszkalinnal. Igaz, ők távolról sem mentek el a bálványimádásig, de mindnyájan egyetértettek abban, hogy a meszkalin megkülönböztetett helyet foglal el a drogok között. Megfelelő dózisban adagolva mélyebben változtatja meg a tudatot, azonban kevésbé mérgező, mint a farmakológusok repertoárjában szereplő bármely más anyag.

Lewin és Havelock Ellis óta a meszkalinnal kapcsolatban időről-időre folynak kutatások. A vegyészek nem csupán izolálták az alkaloidot, arra is rájöttek, hogyan lehet szintetikus úton előállítani, így az anyagutánpótlás már nem egy sivatagi kaktusz ritka és szeszélyes termésének függvénye. Elmeorvosok meszkalint adtak be maguknak abban a reményben, hogy ennek segítségével jobban, közvetlenebbül érthetik meg pácienseik szellemi folyamatait. A pszichológusok, sajnálatosan kevés alannyal dolgozva és túlságosan szűk területet vizsgálva bár, de megfigyelték és leírták a drog néhány feltűnőbb hatását. A neurológusok és fiziológusok felfedeztek néhány dolgot azzal kapcsolatban, hogy a meszkalin milyen hatást fejt ki a központi idegrendszerre. Ha rajtuk kívül legalább egy hivatásos filozófus is foglalkozott volna a meszkalinnal, bizonyára rávilágított volna olyan ősi, megoldatlan rejtélyekre, mint amilyen a lélek helye a természetben vagy az agy és a tudat kapcsolata.

Az események menetében az hozott változást, hogy két vagy három évvel ezelőtt egy új – valószínűleg jelentős – tényre derült fény. Ez a dolog tulajdonképpen évtizedeken keresztül annyira szembeötlő volt, hogy szinte "ordított", mégsem vette észre senki addig, amíg egy fiatal angol – jelenleg Kanadában dolgozó – pszichiáternek fel nem tűnt a meszkalin és az adrenalin kémiai szerkezete közötti erős hasonlóság. A további kutatások fényt derítettek arra, hogy a lizergsav az anyarozsból kivont rendkívül erős hallucinogén anyag – biokémiai szerkezete is hasonló a másik két anyagéhoz. Ezt követte az a felfedezés, miszerint az adrenokróm – az adrenalin egyik bomlásterméke – számos olyan tünetet képes előidézni, amelyet a meszkalinmámor során észleltek. Az adrenokróm azonban valószínűleg spontán módon fordul elő az emberi szervezetben. Más szóval: mindannyian képesek vagyunk olyan vegyi anyag előállítására, amely már kis dózisban is mély változásokat okoz a tudatban.

E változások némelyike hasonló azokhoz, amelyek a huszadik század legjellegzetesebb betegségében, a skizofréniában előfordulnak. Vajon a mentális rendellenesség a szervezet vegyületeiben bekövetkező rendellenesség következménye lenne? Előfordulhat, hogy ez a kémiai zavar pedig a mellékvesékre ható pszichés igénybevétel miatt jön létre? Elhamarkodott dolog volna ezt állítani. A legtöbb, amit elmondhatunk, hogy első látásra elfogadható az esetek ilyen értelmezése is. Mindeközben a "detektívek" – biokémikusok, pszichiáterek, pszichológusok – nyomon vannak és ezt a nyomot folyamatosan követik.

Egy – számomra kivételesen szerencsés – véletlensorozat következtében 1953 nyarán az én utamat is keresztezték ezek a "nyomok". Az egyik ilyen "detektív" üzleti útra Kaliforniába érkezett. A hetvenéves meszkalinkutatás ellenére a rendelkezésére álló pszichológiai anyag még mindig nevetségesen kevés volt, ő pedig alig várta, hogy kiegészítse azt. Én éppen ott voltam és nagy örömmel vállalkoztam arra, hogy kísérleti nyúl legyek. Így történt hát, hogy egy szép májusi napon bevettem egy fél pohár vízben feloldva négytized gramm meszkalint, majd leültem és vártam az eredményt.

Együtt élünk, hatással vagyunk egymásra, reagálunk egymás viselkedésére, ennek ellenére mindig és minden körülmények között egyedül vagyunk. A vértanúk kéz a kézben vonulnak az arénába, de egyenként feszítik meg őket. A szerelmesek egymást átölelve, kétségbeesetten próbálják saját, elszigetelt extázisukat közös öntranszcendenciába olvasztani – mindhiába. Sajátos természeténél fogva minden testtel bíró lélek arra ítéltetett, hogy szenvedése és boldogsága magányos legyen. Az érzetek, érzések, intuíciók, látomások mindegyike egyéni, és csak szimbólumok által vagy más, közvetett úton közölhető. A tapasztalatokról ugyan gyűjthetünk információkat, de ily módon nem magukkal a tapasztalatokkal találkozunk. A családtól kezdve a nemzettel bezárólag, minden embercsoport elszigetelt univerzumok társadalma.

A legtöbb univerzumsziget meglehetősen hasonlít egymásra; következtetések útján lehetséges közöttük megértés, sőt még kölcsönös empátia vagy "beleérzés" is. Ily módon, emlékezve saját gyászainkra és bánatainkra, hasonló szituációkban ki tudjuk fejezni részvétünket a másik ember iránt, és természetesen nem szó szerinti értelemben, de bele tudjuk képzelni magunkat az ő helyzetébe. Bizonyos esetekben azonban az univerzumok közötti kommunikáció tökéletlen vagy talán nem is létezik. Az elme sajátságos, és az elmebeteg, valamint a kivételes tehetséggel rendelkező ember teljesen más szinten él, mint az átlagember, így csekély a megértést vagy együttérzést szolgáló közös emlékezeti alapjuk – ha ugyan egyáltalán van ilyen. A kimondott szavak nem biztos, hogy érthetőek. Azok a dolgok és események, amelyekre a szimbólumok vonatkoznak, kölcsönösen kizárólagos tapasztalati körhöz tartoznak.

Igen hasznos, ha képesek vagyunk úgy látni magunkat, ahogyan mások látnak bennünket. Ennél alig valamivel kevésbé fontos az a képesség, hogy olyannak lássunk másokat, amilyennek ők látják önmagukat. Mi történik azonban akkor, ha ezek a "mások" más fajhoz tartoznak, és egészen más világban élnek? Például, hogyan tudhatná meg egy épelméjű ember azt, hogy valójában milyen érzés is őrültnek lenni? Mivel nem tudunk újraszületni látnokként, médiumként vagy zenei tehetségként, hogyan tudunk valaha is ellátogatni olyan világokba, ahol Blake, Swedenborg vagy Johann Sebastian Bach otthon voltak? Vagy éppen hogyan tud az ectomorphia [1] és cerebrotonia szélsőséges korlátai között élő ember valaha is belehelyezkedni egy olyan ember helyzetébe, aki az endomorphia és viscerotonia korlátai között mozog vagy – néhány szűk területet kivéve – hogyan képes belehelyezkedni egy olyan ember érzéseibe, aki a mesomorphia és somatotonia megszorításában él? Egy hamisítatlan behaviourista számára ezek a kérdések, úgy vélem, értelmetlenek. Azoknak viszont, akik elméletileg is hisznek abban, amiről tudják, hogy a gyakorlatban beigazolódott – vagyis elhiszik, hogy a tapasztalatnak belső és külső oldala is van – a felvetett problémák valódiak, sőt mi több, létfontosságúak. Ezek közül néhány teljességgel megoldhatatlan, néhány pedig csupán különleges körülmények között és olyan módszerek segítségével oldható meg, amelyek nem mindenkinek állnak rendelkezésére. Ily módon gyakorlatilag biztos, hogy sohasem fogom tudni, milyen érzés Sir John Falstaffnak vagy Joe Louisnak lenni. Másrészt azonban mindig is lehetségesnek tűnt számomra – például hipnózis, autohipnózis, rendszeres meditáció segítségével vagy más úton, megfelelő hallucinogén bevétele révén – hétköznapi tudatállapotom olyan mértékű megváltoztatása, hogy belülről legyek képes megérteni, miről beszél a látnok, a médium vagy éppenséggel a misztikus.